A LÉNYEGLÁTÁS FONTOSSÁGA

A boszorkánymester hatása

Határozott mozdulattal
nagy kört rajzol a táblára,
s mi abban a pillanatban
úgy érezzük, furcsa, kába

mámor fog el, fejünk szédül,
mintha agyrém bukkant volna
fel, mivel már régen készül
rá, hogy lelkünk elbájolja.

A legmeghökkentőbb abban
van: értelmünket váratlan
baj éri, kicserélődik;

minden mérvadó, még nemrég
szívünk mélyén őrzött emlék
mindörökre kitörlődik.

A fennsíkon

Kíváncsiságtól hajtva le a völgybe,
majd onnan hegyet mászva kóboroltunk.
Kitűzött cél nélkül, csak úgy, előre,
valamerre; tizenévesek voltunk!

Szép tájon át tágas fennsíkra értünk.
Körbe tekintve a végtelent láttuk
kitárulkozni. Csodás dolog készült.
Meglepetés! Megilletődve álltunk.

Az ég habfelhői varázsütésre,
néhány perc alatt összeterelődtek.
Lám, teljesen eltűnt a mennybolt kékje.

Abból a hatalmas méretű habból
váratlanul angyali lények jöttek
elő, s fuvolán játszottak halk hangon.

A halál bűvkörében

A hívogató fény, ott, az út végén,
az eddig még soha nem hallott hangok.
Párját ritkító, felemelő élmény!
A végtelen, ágyad mélyén lezajlott

szenvedés helyett a felszabadultság
boldog érzése s égi béke tölt el;
bejárod a Világmindenség útját.
Végtelen térrel, nem fogyó idővel

rendelkezel. Mivel örökké tartó
öröm fog el, csodás megkönnyebbültség
édessége lesz a vágyott valóság.

Lelked nyugalmát többé nem zavarják
földi dolgok, itt semmi más nincs, csak jó,
átéled az Úr kezének új művét.

A Szépség megdicsőülése

Arany trónján ült. Ezrek éljenezték.
Vállukra véve négy testőre hordta
körben a téren. A lelkes tömeg még
órák múltán is nevét kiáltozta.

Szépség-királynőjük tiszteletére
az egész ország színe-java ott volt.
Hófehér galambok szálltak az égre;
látványuktól a sokaság ujjongott.

Számlálhatatlan szempár csüngött rajta;
imádandó szellemlénynek tartották.
Mosolyogva ült. Percig sem zavarta

az őt bálványozók viselkedése.
Egy ősz honatya koronát nyújtott át
neki, s kórus szólt dicsőítésére.

A vesztett játszma

Télen, a meleg-vizű medencében,
a kéklőn párolgó gőzben sakkoztunk.
Ügybuzgó, kibicelő közönséggel
körülvéve. Sok fejtörést okoztunk.

Lépéseinket többen latolgatták,
s az eredményt is az állás alapján.
Néhányan jól hallhatóan suttogták:
szerintük melyikünk győz. Egy csúf, patkány

képű úr, a medence szakértője
dörmögte, mire mit kellene lépnem.
Ám amikor tanácsát megfogadtam,

s futóm helyett bástyám toltam előre,
rögtön láttam, többé semmi esélyem
sincs rá, hogy győzzek. Hamar fel is adtam.

Barátnőmet kutatva

Tűvé tettem érte az egész Földet.
Minden aprócska zegzugát bejártam;
sokat kínlódtam, tönkrement a lábam,
s hiába, nem találtam barátnőmet.

Kutatásával eltöltött időmet
(hiszen közben tengernyi dolgot láttam)
nem, csak a meghiúsult célt sajnáltam:
semmibe vesző, közös jövendőnket.

Anyám vigasztalt; szemében nagy hőstett
volt elszántságom, konok kitartásom.
Ha néha hazatértem, bátorított!

Szava, akár az angyali Üdvözlet,
mélyen belém vésődött, és csodáról
ábrándozva ismét útnak indított.

Egy szemtanú feljegyzéseiből

Régen volt, de mintha ma történt volna;
ott feküdtem halálomat színlelve
s vártam: mi lesz. A lövések megszűntek.
Körülöttem elesett polgártársak

mozdulatlan teste. Kiontott vérük
tócsája lassan megalvadt alattuk.
Nem volt tanácsos láttatni, hogy élek;
a gyilkosok árgus szemmel figyeltek.

A környező háztetőkről tüzeltek.
Az összegyűlt tömeg jajongva próbált
menekülni, de a vérfürdő százak

életébe került. Az a csütörtök
így lett szomorú történelmünk egyik
legvérszomjasabban végződött napja.

Egyszer, valamikor régen

Kis, meghitt kápolnánk csendjében éltem
meg boldog mélyre látásom élményét:
az oltárra tekintve a szentélyben
megpillantottam egy Angyallény fényét.

Szívem körül különös forróságot
éreztem, egy bensőséges lágyságú,
ismertnek tűnő hang a Miatyánkot
mondta el bennem; s a karvastagságú

gyertyák önmaguktól lángra lobbantak.
Először úgy tűnt, ködképeim vannak,
ám lelkem az érzékelt, hihetetlen

történéstől megnyílt: magamba látva,
fogékony lettem az Égi Csodára;
elérzékenyültem s zokogni kezdtem.

Évire jellemző

Belső hevületétől izzó ajkát
ott érzem szétnyílt combjaimon végig
pásztázni. Lassú, kéjes nyugalommal.
Ilyet még soha nem éltem át. Évit

imádják, ha bujálkodni van kedve.
Többen beszélik róla: boszorkányos
ügyességgel kerít a hatalmába
ezzel a nőknél bizony nem szokványos

játékkal. Velem most új diadalmát
ünnepelheti, hiszen érzem, nyomban
olyan magasságba kerülök, mintha

a mennyek kapuja nyílna ki. Egyre
boldogítóbb vágy őrjítő hulláma
borít el eszemtől megszabadítva.

Félelem okozza

Ősi félelmem még nem oldódott ki,
bátorító hangod hiába biztat,
ugyan erényes, hogy eddig nem öltem,
bár ez a tény, mint sok hívemet, izgat.

A baloldalam visszatérőn zsibbad.
Sajnos úgy érzem magam, akár Zsolti
barátom, halála előtt a színpad
kellős közepén, előadás közben.

Sokunk testébe bénult érzés áll be,
és olyankor nem tudunk megszólalni;
nyomorúságos helyzet alakul ki:

a mentőövet túl későn dobják le.
A dühödt széltől háborgó tengerben
addigra egyikünk sincsen életben.

Gerzson Atyánál

Ha ő tartja, a prédikáció
majdnem egy órás, de senki sem bánja;
még a fiatalabbja is szájtátva
hallgatja; érzi: vele lenni jó.

Ha ő misézik, dugig van a templom.
Legyen nagy ünnep vagy vakáció
időszaka; nem számít, kint, ha hó
hullik, eső szakad, a Nap tűz, Gerzson

atyánál mindig teltház van. Szavára
messze földről érkeznek hívei.
Ahogyan az Igét ő hirdeti,

az igényes ékesszólás csodája:
mennyei bölcsességgel van teli,
– szívünkre mélyenszántó a hatása.

Gyűlöletbeszéd

Most, hogy a szélsőség jócskán eldurvult,
ölni uszít, és bosszútól lihegve
aknamunkára készül s merényletre,
elemi erővel kísért a múltunk.

Őrült vezérük habzó szájjal ordít!
Összefogva egyetlen célt követnek:
aláássák a kialakult rendet.
Szinte belekékül, úgy átkozódik.

Csahos vérebei a gyűlöletnek
egyre mételyezőbb hangot engednek
meg maguknak! Vajon mi lesz a vége

ennek a fékeveszett indulatnak,
vadságra hergelő, dühödt haragnak?
Csak egy lövés kell, s haldoklik a béke.

Hódolatunk jeléül

Hihetetlen Szépség volt. Rajongásig
bálványoztuk, és lába elé szórtuk
mindenünket, amink volt. Ő sokáig
nézegette a kincseket; nem mozdult

el a helyéről, amíg ábrándozva,
kis dalt dúdolgatva, ragyogó szemmel,
egyesével mind végig nem fogdosta.
Micsoda utánozhatatlan kellem!

Boldogan bámultuk keze játékát.
Persze mindenki saját ajándékát
figyelte és arcának rezdülését.

Az én gyémánt nyakékem láthatóan
elnyerte tetszését, mert mosolygósan
forgatta; rögtön felfogta értékét.

Íme, az ember!

A vízen járva lecsillapította
a háborgó tengert; megvendégelte
hallal, kenyérrel a szavára egybe-
gyűlt tömeget. Láttuk, meggyógyította

a leprást és más bajtól szenvedőket:
bénát, vakot, gonosztól megszállottat;
megbocsátott nagy bűnt elkövetőknek.
Feltámasztott egy már több napja holtat,

visszaadta halott lányát apjának.
Elvitathatatlan emberségével
nagy hatást gyakorolt környezetére.

Bár szavai, tettei ellenére
a keresztfán fizetett életével,
végül, amint megjósolta, feltámadt.

Jövőm érdekében

A hideg futkos rajtam. Rettegésem
abból adódik, elveszett a késem.
Pánikba esem: így hideglelésem
percig sem szűnik. Ezért kell, hogy résen

legyek, s dolgaim valahogyan értsem.
Az Úr szavát majd márványkőbe vésem,
nehogy bármikor, bármilyen mértékben
kiforgathassák a nagy szürkeségben.

Komor felhők gyülekeznek az égen.
Habkönnyű, fehér, műanyag karszéken
ülök, ahol jövendőm érdekében

létem értelmén elmélkedem. Éppen
hosszú, ódává duzzadt költeményben
Marxot, Habermast s Wittgensteint idézem.

Magabiztosan

Kékes, csigavonalú mintázattal
díszített falát mindig irigyeltem.
Rögtön látszott, nem halad a divattal;
a hóbortokra nem volt tekintettel.

Amit merengve kigondolt magának,
tűzön-vízen át megvalósította,
minden rossz szándékú kritikusának
egyértelműen a szemébe mondta,

amit érzett, s víg volt, ha bosszankodtak.
Mert a feje után ment, jó ízléssel
mindig kiválasztotta a legjobbat.

Noha nyolcvan év elsuhant fölötte,
még alkot. Tegnap fejezte be éppen
új művét. Ismert író lesz örökre.

Még húsvét előtt

A Golgotán feszítették keresztre
őket odavezényelt római
katonák. Gyorsan hozott ítéletre
került sor: eredménye drámai.

Egyikük kezét és lábát szögezte
serényen a szégyenfához; ami
az ügyet nagyban egyszerűsítette:
a többiek dolga volt tartani

vonagló, véres testét. Lefektetve,
majd utána a magasba emelve
hagyni kiszenvedni a zúgó szélben.

Vihar közelgett. Komor felhők jöttek.
Sorstársai kínlódtak, nyöszörögtek.
Ő már meghalt. Villám fénylett az égen.

Még nem múlt el

Fejgörcseim, ha látogatnak, gyakran
hányinger is kínoz. Összetett bajnak
tekinthető. Ez a nyavalyám lassan
húsz éve tart. Rémképek szorongatnak.

Az egymásután sokkoló élmények
éjjel mély álmomból ijesztenek fel,
s mert erre külsőleg nem létezik szer,
számomra boldogtalanság az élet.

Nem múlik el hét heves roham nélkül,
nincs nap, hogy sikerülne ellazulnom,
valami feszültség mindig van bennem.

Az a sok rettegés, amit emlékül
hurcolok magamban a háborúból,
rám ront, s mindenem rögtön összerezzen.

Megoldás

Az én egyszerű világom
összehordott kőhalom,
elvihetik bármi áron;
csak úgy is odaadom.

Ha nem kell, mert lefitymálják,
s röhögnek nyomoromon
az orgazdák, a pénzcápák,
elviharzom motoron.

Odamegyek, ahol nincsen
intrikáló feneség!
Akad, ha kegyes az Isten,

szemrevaló feleség;
miután csókol s vigasztal,
reggelivel vár az asztal.

Nem szántszándékkal

Rikácsoló, durva hangját meguntam.
A hosszú italozástól kábultan
elkapott az indulat, és feldúltan
borral teli üveggel fejbe vágtam.

Egyet nyikkant, s szokatlan körforgással
tengelye körül (ilyet még nem láttam)
megperdülve végig terült hosszában
a kőpadlón. Úgy maradt mozdulatlan.

Elképedten, kimeredt szemmel vettem
tudomást élettelen alakjáról,
gyilkos csapásomtól szétvert fejéről.

Akkor fogtam fel: mi lett a közvetlen
következménye tettemnek: a vértől
vörös tócsában ott feküdt barátom.

Október 23.

Kitűzött zászlók erdeje mutatja,
mit is jelent számunkra ez a nap;
végre összefogott népünk siratja
szent forradalmát és a holtakat.

Végre összefogott népünk siratja
vérbe fojtott, elbukott forradalmát.
Emlékező, állj meg egy pillanatra!
Ne engedd, hogy figyelmed elragadják

hétköznapi gondok, üres szavak!
Akkor népünk, néhány óra alatt,
lerázta szorító bilincseit.

Mind, akik itt vagyunk, emlékezünk;
ma emelt fővel ünnepelhetünk!
Soroljuk fel név szerint hőseink!

Országát mentő Szűz halála

Máglyán halt meg. Az inkvizíció
igaztalan vádirata alapján.
Mert nem érkezett mentőakció,
pokoli kínok között, szurkos talpfán

álló fa tartóoszlophoz kötötten.

A körülötte fellobbanó lángok
mértéktelen étvágyától gyötörten
lehelte ki lelkét, miután átkot

szórt egyházi bíróinak fejére.
Az, tűzhalála után néhány évre
el is érte hóhérait. Követték

a halálba. Mindnyájan, egytől-egyig.
ágyban rohadtak el, s mára mindegyik
névtelen senki. Őt tisztelik. Szentként.

Ősi ellenfelek

Együtt lakom egy dühödt lódarázzsal.
Alig ébredek fel, máris rám támad.
Nincs tőle nyugalmam, sajnos egymással
rossz viszonyban vagyunk. Ha felém szállhat

és megrémíthet, ösztönző hatással
van rá. Érzi, szeretnék szabadulni
jelenlététől; itt benn a szobában
semmi keresnivalója nincs. Csúzli

kellene, úgy villámgyorsan lelőném,
s döglött hulláját a szemétkosárba
hajítanám be. Nem tiltja a törvény!

Azt sem, hogy rátűzzem egy gombostűre,
mivel egyáltalán nem volna szárnya;
mindkettő végzetesen megsérülne.

Rabjai a Földnek

Te szegény, jöjjön meg az eszed végre!
Törj a magasba, ne csak a kenyérre
vágyódj, legyen másra, többre igényed;
szedd össze valahogy leépült lényed!

Tartsd magad újra képesnek a jóra!
Ezer évig vad harcokban halomra
gyilkoltak téged, s ártatlanul voltál
mások gyilkosa. Miért hadakoznál?

Azért, hogy végül ásott tömegsírba
kerülhess valahol az ismeretlen
puszták egyikén? Vagy sűrű erdőben

kerülj a földbe, fák mellé vermeljen
el vak Végzeted, ne a temetőben?
Mivel fejfád nincs, neved sincs ráírva.

Rázd fel magad!

Lassan, hatodik érzékeddel érzed,
milyen rossz irányba halad az élet.
Nem kell hozzá komolyabb végzettség! Nem!
Könnyen felfogható paraszti ésszel,

hogy belásd, ez így nem mehet sokáig:
közömbösségünk egészen odáig
fajult, sötét szemellenzővel élünk,
az iszonyattól sincs hideglelésünk,

már a rothadás illata sem izgat;
napi gondoktól fáradt izmainkat
izgalmak balzsamjával kenegetjük,

miközben a lét összezár felettünk,
és nincs menekvés: a Nagykapu döngve
csapódik be, és foglyul ejt örökre.

Szépsége teljében

Két szemében az a csillogás műkönny.
Krónikus önsajnálata facsarja
ki belőle. Színészkedik. Akkor jön,
s gördül le arcán, amikor akarja.

Könnyen sír, csak „megkopott” cipőjére,
„divatjamúlt” toalettjére gondol.
Magánnyal fenyegető jövőjére.
Ha így marad, elhervad a gondoktól.

Éppen egy hónapja van állás nélkül.
Hosszas töprengés után eldöntötte:
fordít a sorsán. Mivel nincs barátja,

hogy kitartsa, ám még vonzó, ezt látja,
csak bele kell néznie a tükörbe,
nagy, mindent megoldó lépésre készül.

Talán mégis sikerül

Tengernyi baj elől igyekszel menekülni.
Lihegve futsz. Égig érő hullámai
utolérnek; bár jól úszol, itt most repülni
volna jó, úgy a lét kínzó fájdalmai,

a görcs okozta stressz, a heveny gyulladás
egyszer s mindenkorra orvosoltnak tűnnének,
s bár hatnának, mint a gyilkos kígyómarás,
csoda történne, és maguktól megszűnnének.

Gyötrő gondok között létezve búskomorság
öntött el, szenvedtél: az év mindegyik napján
könyörtelen szelek viharzottak fölötted;

mert nőtt, terjeszkedett az emberi ravaszság,
de most elfogadtad jobb kezemből az ostyát,
és hogy a megszentelt borból kupádba töltsek.

Tejpótlók

Nyálával puhított, hosszasan csócsált
kenyérdarabkákat dugott a számba.
Könnyebb nyeléshez gyümölcslével próbált
kedvemben járni. Sajnos szoptatásra

nem került sor. Anyateje, hiába
evett mindenfélét, nem termelődött.
Ami működött: szolidaritása;
amikor bőgtem, velem együtt bőgött.

Gyakori feszültsége, soványsága
eredményezte: szopásom hiánya
mindkettőnk létét megkeserítette.

Néha ugyan csecsét ajkamhoz tette,
s olyankor katonásan igyekeztem
kapni valamit, de nem jött ki csepp sem.

Változtatás előtt

Szellemi tanításod ösztönözte:
változtatni fog élete folyásán.
Nem lehet tovább pénze élvezője,
nem kószálhat jóléte ingoványán.

Ez a lézengés, ez a semmitmondó
gyönyörhajhászás, éjjeli lokálok
látogatása, visszatérő, fojtó,
rossz érzései, s hozzá a rémálmok

elszívják életerejét, fejgörcsök
kínozzák. Őrjítő társtalansága
ténye szakad rá elemi erővel.

Olyankor más nem segít, csak ha nőkkel
akad össze pár fizetett órára;
így veri végleg béklyóba az ördög.

Végig az Úton

A legfontosabbat meg kell, hogy értsed:
hivatásod van. Ha az Útra léptél,
haladj töretlenül! Többé ne nézzél
vissza. Nem szükséges. A megtörténtek

(bár gyakran szeretnéd, ha nem úgy lenne)
visszafordíthatatlanok. Az újak,
a szűzi tiszták, az eddig nem voltak
sugalmazzák: mit kell tenned és merre

kell menned, hogy a kapott Célt elérjed.
Így alakul, formálódik az élet,
lesz távlata, értelme az ittlétnek,

a neked ajándékozott időnek.
Bár perceid mindennap sürgetőbbek,
keresztes lovagja maradsz a Szépnek.

Mégis igaz!

Kolostorunk gondnokával beszéltem.
Tőle tudom, a Párt zord rendelettel
utasított: legkésőbb jövő héten
hétfőn ki kell költöznünk. Megdöbbentem.

A hír lesújtó érzést keltett bennem,
hiszen évtizedek óta itt laktam.
Ide jöttem, itt dolgoztam a kertben,
s most mennünk kell. Dühömben kifakadtam:

szidtam balsorsunk, háború utáni
helyzetünk, a Párt önkényeskedését.
Szerzetünk nyilvánvaló ellenségét,

hiszen gyakori erőszakosságuk
legújabb tanújelét adva látjuk:
mint sikerül velünk durván elbánni.

Partot közelítve

Látod a világítótorony fényét?
Ott van a part. Még komoly távolságra.
Ki mondja meg: ez a törékeny bárka
eléri-e kikötőnk békés részét,

vagy zátonyra fut, komor kősziklákkal
ütközik össze, apró szilánkokra
reped, törik szét, s halálra zúzódva
elsüllyed a tenger hullámsírjában?

Lesz-e hatása matróz szerencsénknek,
vagy mindig éber őrzőangyalunk
ment meg? Ha megóv, hívei vagyunk

egy életen át, megszakítás nélkül.
Megfogadjuk, s ez kősziklára épül:
szót fogadunk neki, bármire kér meg.

Ismét itthon

Csordultig töltött bor van a kupánkban,
mohó ajakkal pompás leszürcsölnünk.
Ugyanígy történt húsz évvel korábban,
amikor a fogságból hazajöttünk.

Ünnep volt. Fölséges borral fogadtak,
ihattunk annyit, amennyi belénk fért.
Közölünk többen a földre roskadtak,
mert akkor, ott, nem számított a mérték.

Mámorított a visszatért szabadság!
Az első nap. Az ígéretes kezdet.
Hogy szeretteink nem hiába vártak.

Annyi sok kilátástalan, hitvány nap
után végre a féktelen vigasság!
Bajos lett volna elképzelni szebbet.

Örökös küzdelemben

Sorsunk, te tönkre tehetetlen Hidra!
E folyton megújuló nehézségek
kilencfejű szörnyetegének titka:
hiába pusztítjuk el, újraéled.

Zilált lényünket halálra kínozza,
s mialatt gyötör, durván gúnyolódik.
A legundokabb fájdalmat okozva,
ha csak teheti, a lelkünkbe rondít.

Talán, ha az Úr kardja a miénk lesz,
fénylő, kékesszürke acélja végez
vele; félelmünktől megszabadultan

jövőt látva, hitünkben megújultan,
mégiscsak sikerül valamit tennünk:
létünk egyensúlya helyreáll bennünk.

Rabmadár nyomában

A nyitva hagyott kalitka lakója
éneklő csőrrel, csapkodó szárnyakkal
ott repül boldog-gyorsan a magasban,
mintha a tágas ég az övé volna.

Gazdája könnyes szemmel néz utána,
jól tudja, kedvenc rabmadara többé
nem jön vissza; végleg a levegőé,
friss hazájáé, mindhiába várja.

Így tűnik el lelkünkből is a bánat,
ha a tavasz derűje újra itt van.
Sugárzó jókedvünkben, vágyainkban,

ha a kéklő végtelen hív, és bágyadt,
téli napok után fellelkesedve
elindulunk, magunk sem tudjuk merre.

Világra jövetelem

Még nem sejthettem, kinek az öléből
jövök világra. Épp leszállt az alkony.
Fájó búcsút véve az anyaméhtől;
felsikoltottam a legelső jajtól.

Kivetetten a test lágy melegéből,
s a kinti kietlenségtől reszketve,
lemondtam visszatértem esélyéről.

Igen. Attól a pillanattól kezdve

bár élő bölcsőmben békén lakhattam,

önszántamból csak egy dolgot akartam
(mert ellenállhatatlan erő vonzott),

hogy menjek. Abban a könnyelmű percben
eltökélten, mindenre nyílt lélekkel.
Hadd lehessek önmagamban is boldog!

Megtévesztésemre

Odasündörögnek hozzám, körbevesznek,
vállam veregetik, lágyan becézgetnek,
szépelgő szavakkal hosszasan dicsérnek,
ám nem ülök fel a nyálas hízelgésnek.

Jól érzem, megjátszott, csalárd ügyről van szó:
gyengédségük, nyájasságuk bár jól hangzó,
hatodik érzékem, lelkem mélyén súgja:
meg ne bízzál bennük, lépre csalnak újra!

Elhitetik velem, hogy a nagyvilágon
tehetség dolgában nem létezik párom.
Egyedülálló és csodálatot keltő

képesség van bennem; mindenkinek tetsző,
nagy verseket költök mindennapjainkról,
mint a bátrak bátra, ki semmit sem titkol.

Talán még sikerül

Már három napja vihar tombol;
a haragos víz gátat rombol.
Egy part felé közelgő csónak
a széltől háborgó haboknak

tetején fel-le himbálódzik,
recsegve-ropogva kínlódik.
Úgy tűnik, minden pillanatban
elsüllyedhet, ha egy váratlan

sziklára fut. Bár egész éjjel
hánykolódott, nem esett széjjel.
Még kétszáz méter van a partig,

ha valahogy még kitart addig,
csoda történik s örömünnep:
a bennülők megmenekülnek.

Úrnőnk, parancsolónk

Vak, akarat-gyönge bábja, rabszolgája
lettünk, megtört lelkünk helyét nem találja.
Jelenünk beszűkült, jövőnk bizonytalan;
hatalma felettünk szinte határtalan.

Pedig, ha nagy néha megszán, és erőt tölt
belénk, felmelegszik a hűvösödő Föld.
A patak megduzzad, a rét kivirágzik,
az összes élőlény ujjongani látszik.

Ám jó érzésünknek rövidesen vége;
lehorgasztott fővel járulunk elébe.
Gúnyos szóval illet, senkiknek kiált ki,

s mert behúzott nyakkal várjuk új parancsát,
megmutatkozik a benne lévő nagyság,
akkorát rúg rajtunk, hogy győzzük kiállni.

A nincstelenség árnyékában

Az élet tavában öröm lubickolni,
ám gondjaid elől legjobb bujdokolni,
felfelé loholni, lefelé loholni,
szomorú madárral versengve dalolni.

Hiába szeretnél valahol dolgozni,
a felhúzott falat nem kell bevakolni.
Senkit sem érdekel, meg tudod-e szokni
a nincstelenséget, s hogy lyukas a zokni.

Reggel, ha felébredsz, s számolod a pénzed,
rádöbbensz, jóllehet este még elégnek
tűnt, mára kevésnek bizonyul, hogy némi

kenyeret és abált szalonnát ehessél.
Újabb nap kezdődik, hogy tovább éhezzél,
így a fagyhaláltól sem badarság félni.

Mi a vezérelvünk?

Ki tudja, mi miért van úgy, ahogy van,
s az sem teljesen világos előttünk:
ki helyezett utunkra, miért jöttünk
éppen erre az ékes planétára?

Röpke életünknek mi lesz az ára,
ha majd tetteinkkel el kell számolnunk
arról: időben, térben merre voltunk,
mi ösztönzött, mit tartottunk fontosnak?

Ki érti, valóságunk mért álmokban
kap új értelmet, tisztul meg előttünk?
Létünk során milyen eszmék forogtak

bennünk? Idáig miért lelkesedtünk?
Volt-e bennünk önzetlenség, kívánság
jóra, szépre, vagy csak hazugság s álság?

Belgrádban kezdődött

A szerbek szép fővárosában, Belgrád
utcáin sétálva, lágy hóesésben,
szerelmes érzésekkel, kéz a kézben,
túláradó csodálattal néztem rád.

Te is rám, s akkor este megfogadtuk
szállodánkban összebújva az ágyban:
megesküszünk ez év augusztusában,
s így egymást soha többé el nem hagyjuk.

A vizsgák után kapott diplománkkal
kezünkben nem volt értelme, hogy várjunk;
a belgrádi napok bódulatában

tett fogadalmunk és növekvő vágyunk
nyomán még nyáron közös lakást vettünk,
s hét éjjel, és hét napig szeretkeztünk.

A kereszt jelére

Azon a napon sokan összegyűlünk,
ott, a hegyen, a felhők közelében,
s hófehér kereszt tűnik fel az égen.
Minden fényben ragyog, ami elszürkült.

Előttünk (miután mind üdvözültünk,
s mindent mélységében látunk s új színben),
hirtelen emberformát ölt az Isten.
Nincsen szándékában, hogy megrémüljünk.

Közénk jön, arcán jóságos mosollyal.
Abban a pillanatban sokkal jobban
megnyilatkozik; elmeséli vágyát:

titokban reménykedik, belőlünk majd
életre kelt egy nyílt tekintetű fajt;
többé nem tesszük tönkre szép világát.

Íme, eldőlt!

Pillekönnyű létünk húsba-vágó kihívás,
bennünk zsibonganak kínzó fájdalmaink,
mert nagy bajt hozott ránk az a szigorú Tiltás:
a sötét felkavart, nyúlós iszapja, mint

valami jéghideg láva, dermesztő réteg,
fedte be fázó bőrünk s egyetlen mozdulatra
az egész Föld színét. Hátborzongató massza!
A könyörtelenség, az elfajult érzékek

korában semmi láz nem hevíti már bensőnk,
a Látszat urának javára, íme, eldőlt
a harc, az iszonyú mészárlások nyomán

(remény, vigasz nélkül mindhiába esdeklünk)
a minden láthatót elnyelő ingovány
magába temeti oszlásnak indult testünk.

Börtönviselten

Balkonunk korlátjára könyökölve
átkaroltam, de szótlanok maradtunk.
Nagy, vonzó mélység tátongott alattunk,
tízemeletnyire; majd a felhőkbe

burkolódzó Nap halvány sugarától
különös fényt kapó tájra tekintve,
elgondolkodtam. Múltamba merülve
(feldúltan Földünk sok mai bajától)

megidéztem néhány elrejtett képet
még a háború utáni időkből;
s akkor hirtelen az iszonyú évek

megannyi fájdalmát éreztem gyötrőn,
mert még mindig bennem vannak lefojtva,
mintha mind hétpecsétes titok volna.

Álmatlan éjjeleink

Milyen hosszú az éj! A naphoz viszonyítva
néha végtelennek tűnő időnek tűnik.
A történtek átélt, s még egyenként csokorba
szedett élményeit gondjaink messze űzik.

Ősrégi bánatunk, bőrünk alá hatolva,
fájdalom forrása; s öröm híján nem szűnik.
A szent Könyvet ujjunk mindhiába lapozza,
nem találjuk benne az irgalom betűit.

Vigasznak íródott, de nem a mi számunkra.
A mennyből érkező, Isten diktálta munka
a mi érzéketlen füleinknek túl rangos.

Elnyomja a zörej, tönkrezúzza a lárma,
s körbevesz a sötét, a csúfság valósága.
Kihalt a csönd. Szobánk durva neszektől hangos.

Tartsd a létrát!

Légy készséges, ha kell, tartsd meg a létrát,
amikor felmászom rá, hogy megnézzem:
mi van ott fenn, a felhősödő égen;
hogy valóra váltsam életem célját!

Megismerném a földöntúli létet,
s birtokomba venném a titkok titkát:
a minden bajt orvosló, bűvös kristályt:
az egyedülálló gyönyörűséget,

s lehoznám. Legyen harcaink okozta,
elgennyedt, mély sebeink gyógyítója!
Ne kelljen félelmeinktől szorongva

élnünk, hányódva a mai pokolban,
ahol a magunk alkotta mocsokban
tengődünk már hétezer millióan.

Ötven év elteltével

A halál vaskapuja becsukódott
mögöttem, és úgy is maradt örökre.
Minden, ami létemhez kapcsolódott,
semmibe csusszant át: az anyaföldbe

kerültem; testem gyors férgek szedték szét,
csontom az idő durva őrlőmalma
darálta össze (tán jelnek elég még)
számtalan jelentéktelen darabra.

Sírkövem megsüllyedt. A sötét márvány-
lapok jócskán elmozdultak, fejfámon
nevem rávésett betűi megkoptak.

Bár ragyognának, a látogatóknak
sokáig az sem segítene; mától
kezdve mindennap kihantolás vár rám.

Ez a valóság

Nézz rám! Bennem már pislákol az élet.
Erőtlen testem alig vánszorog.
Semmi mást nem fogyasztok, csupán pépet.
Látásom rossz. Hogyha imposztorok

követnek s mindkét zsebem kiforgatják,
nem veszem észre, és ez nem csoda!
Megvénültem! Vannak, akik tagadják,
noha tudják, az idő vasfoga

szétszedi őket, s velem együtt egyre
jobban elkopnak, mivel a Halál,
a serény Tisztogató ránk talál.

Lekaszál, s jókora bugyrába dug,
ahonnan ki nem jöhetünk. Hazug
mesének ül fel, aki nem hisz benne!

Toronyból a táj

Háza mellé épített egy őrtornyot;
csúcsos tetővel, kicsiny ablakokkal.
Hogyha fent volt, látszott, mennyire boldog,
belátta a szép környéket: a sorban

álló, nyíló virággal teli fákat.
Mind ő ültette. Büszke is volt rájuk.
A gyümölcsöktől roskadozó ágak
látványa nyáron, ősszel hozzájárult

kicsattanó jókedvéhez. Ha ott lent
sétálgatott közöttük, és nézhette
gömbölyödő formájuk, mosoly ült ki

ráncos, de derűs arcára; érezte,
ahogy öregszik, léte egyre jobb, mert
gondtalansága már nem fog megszűnni.

Hosszú évek után

Ülünk. Barátságtalan búskomorság
csúfítja arcunk. Ülünk. Egész éjjel.
Mint akikre a hiábavalóság
céltalansága véste volna mélyen

durva jeleit; a tehetetlenség
halálba hajszoló nyomorúsága
bénított volna meg s kongó üresség
okozta petyhüdtség mihasznasága.

Víg jelmezbálon találtunk egymásra.
Életöröm, pajkos jókedv, élénkség
sugárzott belőlünk, s amikor táncra

kértelek, mind a ketten úgy éreztük,
eljött a nagy pillanat, ezt az érzést
már nem hagyhatjuk szökni: egybe keltünk.

Komoly játék

Váratlan mozdulattal félretolta
egyik mellén blúzát, és felkínálta,
ha akarom, ajkammal becézgessem
akkorra megkeménykedő bimbóját.

Nem voltam rest, éltem az alkalommal:
odaléptem hozzá, de legelőször
még mielőtt bármi mást tettem volna,
kibontottam másik, csodás mellét is.

Ennek örült. Hosszan, mélyen sóhajtott;
érződött: kedvére való a játék.
Hozzám simult. Akkor csókolni kezdtem

illatozó haját. Lágy szőkesége
olyan felkavaró hatással volt rám,
azt sem tudtam, ki vagyok, s mit csinálok.

Mi a nő dolga?

Ujjongj, ha testével megajándékoz,
ha gyönyörűségét csodálhatod,
vele alhatsz, nyitott, nem akadékos,
nem durcáskodó: érti, hogy a sok

vonakodás, ellenkezés megrontja
az egymásra sóvárgók örömét.
A vágykeltés nagy részben az ő dolga,
csak hagyja, hogy tűz járja át ölét,

örüljön a túláradó érzésnek,
legyen fortélyos papnője a kéjnek,
mert szeretkezni nemcsak élvezet,

de vígságunk forrása, csodakút,
gonddal teli létünkben olyan út:
már itt a Földön a Mennybe vezet.

Trombitahangra

Az ég kékje nő. Fülbemászó dallam
szárnyal körülöttünk; rögtön érződik,
ebben az ünnepélyes pillanatban
valami előre vivő kezdődik.

A Nap terelgeti bárányfelhőit:
sugaraitól hallatlanul gyorsan
elenyésznek, s ím, a helyükbe több mint
tucatnyi megnyerő mosolyú angyal

tűnik fel a mennybolton, trombitával
a kézben. Nekiállnak s fújni kezdik.
A melódia egyszerű. Vidáman

szól. Gyógyítón hat lelkivilágunkra.
Mi, akik idáig nem tettünk semmit,
dologhoz látunk: sürgető a munka!

Napkelte után

Pitymallik. Homályos, csúnya világunk
helyén győznek a vörösek, a kékek.
A főtéren, itt a közelben, nálunk
kinyitottak a gyümölcsöt, zöldséget

áruló boltok, harsány színű sátrak
tele aggatva a sok portékával,
s hívogatnak, ha éppen kedvünk támad
arra sétálni kíváncsi kutyánkkal.

A piszokra emlékeztető szürke
elillant, megszűnt az unalmas barna,
s megszabadultunk minden feketétől.

Élénkpirosra festett padon ülve,
bámészkodva a környék olyan tarka,
mintha szivárvány folyt volna az égből.

Ébredezve

Pirkad. Rózsaszínben égnek a felhők.
Pazar dicsfénnyel érkezik a hajnal.
Szemem vív a bántó napsugarakkal.
Pihentetőképp bámulom az erdőt.

Jótékony körvonala megnyugtat; még
az éj lágy sötétje rejtőzik benne,
de győz a Nap. Gyorsultan közeledve
mindent elönt. Nem hozom fel panaszként,

ám fénye annyira vakít, hunyorgok.
Napszemüveget veszek ki zsebemből.
Az segít! Többé nem hallod, hogy morgok.

Nyugágyamban kényelmesen eldőlve
nézelődöm, de a futó percektől
kókadtan visszaalszom kis időre.

Mászkálások

Nehéz lett a lábon járás.
Elkoptattam három rámás
csizmát, három szalma bocskort.
Nem hiszitek, mennyit mozgott

velem a fél tucat deli,
jobb sorsra készült lábbeli.
Akármilyen kényelmetlen,
mától mezítláb kell mennem.

Tenyeremen nem járhatok,
olyan ügyes még nem vagyok,
bár jó volna gyakorolni.

Lábamon most gyapjú zokni,
melegít, nehogy felfázzam,
s bent végezzem: a kórházban.

Tért nyerő svihákság

Kósza felhők gomolyognak az égen;
ameddig a táj tart, szél kavarog.
Jó! Értelmezhetjük tízféleképpen,
de attól boldogabb még nem vagyok.

Tavaly ősztől itt maradt illatok
összegyűjtve a tavasz tégelyében,
kiáradnak és kinn, a kopár réten
kibújnak a már holtnak vélt gazok.

Elemző tényfeltárók szűk körében
megállapítást nyert: nálam nagyobb
svihák nem forgott időnk kerekében;

törvényeinkre köpve izgatok.
Rossz hatásomtól így csak nő a kétely;
ráadásul hittant is oktatok.

Szerencséje volt

Estére kialakuló fejgörcsét
néhány korty vörösborral enyhítette.
Noha semmi megrendítő nem történt,
egész álló nap letört volt a kedve.

Miután hálóköntösét felvette,
s ablakot nyitott kis friss levegőért,
a poharat az ajkához emelte.
Szerencséjére békés volt a környék,

csökkent az átkos zaj, ami olyankor,
ha élete fáj, bántja, mérgesíti.
Attól mindig gyötrődik és nagyon

sötétnek lát mindent. Hiába van bor,
az sem segít; halálra betegíti
a burjánzó, városi ártalom.

Falusi merénylet

Ebben a rossz, köves, agyagos földben
fekszem bénultan a rám lelt haláltól,
a vadcsapás mellett, egy tölgyerdőben.
Nem itt öltek meg. Az utolsó házsor

legvégén, egy üres ház kerítése
előtt. Ott támadtak rám elvesztőim.
Néhány gyors késszúrástól szívem vére
patakokban folyt. Az élénkvörös szín

összemázolta testemet, ruhámat.
A merényletre bérelt banditákat
haláltusám nem igen érdekelte.

Idevonszoltak s gödörbe rejtettek.
A földkupacra faágakat tettek;
itt várok őszre, télre, kikeletre.

A halál jótéteményei

Senki sem akar tudni a halálról,
pedig nem rossz, minden sebet begyógyít.
Becsületes, nem ver át, sosem lódít;
ha megjön, megvált összes nyavalyádból.

Kínlódva éltél? Tartós béke vár rád.
Éhség gyötört? Nála elcsitul végre:
eléred lelked legtitkosabb vágyát,
nincs többé gondod földi eleségre.

Balsorsod vert, csupa sikertelenség
akadt utadba, gyakran orra buktál;
még csekély dolgokban sem volt szerencséd?

Őnála minden kiegyenlítődik,
nem engedi, hogy sírmélyebbre jussál;
megszelídíti jövendőd felhőit.